girls4ever

Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat.

Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyelleném.

Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.

Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

Ha már úgyis a pokolba kell mennem, akkor legalább csináljam rendesen.

Le sem vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk sem lenne képes élni: a másikra.

Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.

Ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban.

A bátorság egy ponton túl már őrültség.

Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.

Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna.

A Pokol nem is olyan rossz, ha van veled egy angyal.

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját.

Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok.

Jól titkolod - mondta lassan. - De azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad.

Csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott.

Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem - annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.

Az ujja lassan végigsimított a gerincemen, éreztem, ahogy felgyorsul a lélegzete. Kezem erőtlenül támaszkodott a mellkasának, és már megint szédültem. Lassan előrehajtotta a fejét, és másodszor is megérintette hűvös ajkával az enyémet, nagyon óvatosan, résnyire nyitott szájjal. És akkor összeroskadtam.

Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit.

Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége - olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel.

Vele az idő és a tér egyetlen zavaros ködbe folyt össze mindahányszor, és én mindkettőről teljesen megfeledkeztem.

Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat